59. Hiány

2010. márc. 25. 16:49 - írta Ayvilo

***Újra Zsófi szemszöge***

Réka hazament a szüleihez. A sulit magántanulóként otthon fejezi be, mert nem bírt itt maradni. Tom nem tud erről, mert fogadalmat tettünk, hogy nem mondjuk el, viszont Tom is hazament a szüleihez egy kis időre, amiről Réka szintén nem tud. Mi Billel itt maradtunk, kettesben. Egyenlőre furcsa, hogy nincsenek itt, olyan, mint ha a testvéreimet szakították volna el tőlem.

- Mind gondolkozol cica? - Kérdezte Bill, ebéd közben.

- Hiányoznak.  - Hajtottam le a fejem.

- Nekem is. - Sóhajtott. - Mit szólnál, ha meglátogatnánk anyudat? Így Rékát is láthatnád. Utána pedig nem haza jönnénk egyből, hanem az én szüleimhez, és így Tomot is láthatnánk.

- Ez tetszik. - Mosolyogtam. - De jövőhét péntekre vissza kell érni, mert felvételre megyek.

- Holnap akár indulhatnánk is, hisz még csak szerda lesz, és így minden belefér az időnkbe.

- Rendben. - Kezdett jó kedvem lenni.

- Addig viszont szeretném kiélvezni a veled töltött perceket. - Húzott fel a székről, és megcsókolt.

***

- Sziasztok! - Fogadott minket anya, hatalmas lelkesedéssel, és mind a kettőnket megölelt.

- Hali. - Adtam neki puszit, Bill pedig követte a példámat.

Lepakoltunk a szobámban, és kimentünk anyuhoz beszélgetni. Összejött azzal a pasassal, akit a bulin ismert meg, és most együtt laknak. Anya mára szabad napot vett ki, de Justin, az új barátja nem tudott, így vele csak este találkozunk.

- Én átmegyek Rékához. Bill velem jössz?

- Gondolom jobb lenne, ha kettesben tudnál vele beszélni... - Bill.

- Hát...

- Menj csak. - Mosolygott. - Én addig anyuddal összeütök valami vacsit.

- Az jó lenne. - Mosolygott anyu is.

- Köszi. - Pusziltam meg Billt, majd elköszöntem, és átmentem barátnőmhöz.

Kopogtam, Réka pedig azonnal ajtót nyitott, és a nyakamba ugrott.

- Szia csajszi! Azért meg ne fojts! - Nevettem.

- Bocsi. Hello. Annyira hiányoztál.

- Te is. - Öleltem meg. - Bemehetek? - Mosolyogtam.

- Persze. - Tárta ki az ajtót.

Csináltunk teát, és leültünk a kanapéra. Réka egyből mesélni kezdett. Elmondta, hogy anyuja mennyire örült, hogy újra itthon van, és hogy a húga is mennyit nőtt. Még nevelő apuja is örült neki. Tomról csak pár szót váltottunk.

- Nem hiányzik? - Kérdeztem óvatosan.

- De. Rettenetesen. Olyan nehéz. - Sóhajtott.

- Nem akarlak kiosztani meg ilyenek, de...

- Tudom, hogy egy hülyeség miatt szakítottunk. - Fejezte be helyettem.

- Szereted? - Suttogtam.

- Igen. Szeretem. - Ismerte el Réka. - Csak nagyon besokalltam.

- Megértelek. De... Ha lenne rá lehetőséged kibékülnél vele?

- Igen. De lehet, hogy nekem kellene kezdeményeznem a békülést, hiszen én hagytam ott. Az meg nem menne.

- Dehogy nem menne! Bátor vagy. Sokkal bátrabb mint én. Én vagyok az, aki szinte soha nem mert kezdeményezni...

- Igaz. - Nevetett.

- Köszi. - Nevettem én is, de mondjuk tényleg igaz. - Szóval?

- Szóval? - Kérdezett vissza.

- Kibékülnél vele... Akkor mi tart vissza?

- A makacsságom...

- Réka! - Szóltam rá.

- Jó, majd át gondolom.

- Mit kell ezen átgondolni? - Értetlenkedtem

- Mindegy...

- Te sem vagy könnyű eset...

- Bocs. - Vonta meg a vállát.

- Átjössz hozzánk vacsizni? - Tereltem a témát.

- Aha. - Mosolygott. - Mit eszünk?

- Nem tudom, Bill és anyum főz. - Biztattam.

- Kíváncsi leszek. - Vágott idétlen arcot, amin nevetnem kellett.